Cassiopeia : Bíbor és a tündérek

Patak partján, hol a világ összeér az álmokkal, kicsiny leány hasalt a zöldellő fűben. Kócos hajába megpróbált néhány pittypangot tűzni, de csak kuszán lelógtak a füle mellett.

Egy édes és zsenge fűszálat rágcsált, miközben gyermekien bölcs tekintetével a vízfelszínt pásztázta.

Apró bogarak táncoltak a napfényben a csillogó víz fölött.
“De jó lenne egy rudaslepkét látni…” Félénken a kikészített lepkefogó hálóra nézett.
Szeretett volna a tapasztalt rovargyűjtők klubbjába tartozni, mint a bátyja. Okos és tudományos szavakat mondani, mint amikor nagyítóval vizsgálták a nagyfiúk csapdába ejtett bogárkáikat. Bíbor csak szeretett volna ott lenni…de megmondták a fiúk, ha hoz egy rudaslepkét, rögtön csatlakozhat.

Valamit észrevett a délutáni fényben, színes kis pontok táncoltak a szeme előtt. Mikor jobban megnézte őket, picinyke tündéreket látott. A tündérek nevettek és kezükkel csalogatták a kislányt. Szögdécselve indult utánuk, halkan dallikázva. Hirtelen mégszebb lett a délután. A fűzfák ráborultak a vízfelszínre és szinte sátrat alkotott lombjuk. A tündérek a különös félhomályba vezették Bíbort, igaz ott már kicsit hűvösebbnek tűnt a levegő…

Botond kezével takarta ki tekintetéből a napot, miközben húgát kereste. Görcsbe rándult a gyomra mikor meglátta az üres pokrócot, a hálót és a kilyugatott tetejű befőttesüveget. Már akkor lelkiismeretfurdallása volt, mikor elküldték a “pisist”, hogy ne legyen láb alatt. De muszály volt imponálni a többieknek.
-Bíbor!Bíbor! - kiabálta hosszan. De csak néhány madarat zavart fel.
-Kicsi Bíbor…
Rohanni kezdett a parton.Minden bokorba benézett…hasztalan.Később a többi fiú is csatlakozott, keresték a kislányt égen és földön.

Már sötét volt, mikor Botond maszatos arccal, kisírt szemekkel hazaért. A konyhában Apa merev derékkal ült az asztalnál. Kemény tekintettel nézett maga elé. A fiú zokogva borult az apjára, képtelen volt a szemeibe nézni.
-Ne haragudj Apa.Én…elvesztettem! - nem tudott tovább beszélni. Csak rázkolódott.

Akkor hirtelen csoda történt.Édesanyja ölben behozta a kislányt. Illatos volt és friss, most fürdethette meg pillanatokkal ezelőtt. Botond szemei felcsillantak, a szeretet ereje átsugárzott könnyein…

-Édes Bíbor.-suttogta.

A fiú nem bánta a dorgálást, a megszidást. A büntetést sem. Csak gyönyörködve nézte húgát, ahogy a kakaót szürcsölte. Rászánta magát és megkérdezte, hogyan talált haza?

-Tudod Botond, a tündérek azt mondták, nem szabad a pillangókat tűvel szurkálni, sem dobozba zárni. Miután ezt megbeszéltük együtt táncoltunk hazáig! Olyan jó volt…

…csak csacsogott csacsogott, Botond pedig szívében melegséggel átérezte milyen bonyolult a világ, és egy hatalmas lépéssel közelebb került felnőttlétéhez. Igazi nagyfiú lett.